Kétségtelen, hogy az ember boldogságának egyik fő alapköve, hogy úgy érezze (még ha sokszor valójában nem is így van 😉 ), kézben tartja a dolgokat.
Azok, akik úgy érzik, az életük a saját maguk által kialakított mederben folyik, valószínűbb, hogy boldogabbak, mint akik sodródnak és szenvednek attól, hogy kicsúszott az irányítás a kezükből.
Az pedig, hogy mennyire van hatalmunk az idő felett, ennek egyik fontos összetevője. Kicsit ugyan vicces az a koncepció, hogy az ember uralja az időt, hiszen én akárhányszor csak az időre gondolok, inkább azt érzem, hogy ő ural engem. 😀
Pedig bizonyos mértékig ez nem lehetetlen – nagy ritkán sikerül. (Azt azért tegyük hozzá, hogy nem feltétlenül úgy sikerül, hogy erőlködöm, hogy legyőzzem az időt, hanem inkább engedek neki…)
Szerintem az otthon boldogságához is hozzátartozik az a fajta légkör, ami nem a sietségről, stresszről, késlekedésről, kapkodásról szól, hanem inkább a ráérősségről, a kényelemről és a már-már sokak által illúziónak tekintett „semmittevésről” (ami ugye tudjuk, hogy nem létezik, hiszen mindig csinálunk valamit, de sok olyan dolog van, amit ebbe a kategóriába skatulyázunk).
Mi az ami boldoggá tesz? Ha bőven van időm arra, hogy azt tegyem, amihez kedvem van, és kevés időt pazarolok arra, ami viszont nem fontos számomra. Természetesen lehetetlen mindig azt tenni, amihez kedve van az embernek, és vannak olyan feladatok, melyeken akár napi szinten át kell magunkat rágni, hogy eljussunk a „jutalom” pillanatokhoz.
Ugyanakkor vannak olyan momentumok, amiket élvezhetnénk, mégsem tesszük, mert valamilyen berögződésnél fogva sajnáljuk rá az időt.
Például én az a „reggelente idegesen rohanok, hogy percre pontosan odaérjek” típusú ember vagyok. Ha úgy érzem késésben vagyok (még akkor is, ha valójában csak a saját magam által megszabott időkerethez képest vagyok késésben), borzasztó frusztrált tudok lenni. Ezt a frusztrációt pedig gyönyörűen kivetítem az egész családra. 🙁
Sokszor Férj zsörtölődése térít magamhoz, aki azzal vádol, hogy „Már megint idegeskedéssel kezded a napot.”
Nem tudom, mennyire ismerős ez a helyzet, de velünk meglepően sokszor előfordul. Bizony, az idő, és az idő által okozott nyomás valóban belerondíthat az otthon boldog légkörébe! (Ha nem vigyázunk, rányomhatja a bélyegét az egész napunkra.)
Reggelente a gyerekek persze még vonatoznának, autóznának Apával, akivel általában nagyjából egy időben indulnak el otthonról (legtöbbször egyiküket ő is viszi). Férj pedig vajszívű apa és „kevésbé rohanós személy” lévén eleget tesz ennek a kívánságnak.
Én pedig legszívesebben egész reggel csak puffognék, hogy én kelek ki korán az ágyból kakaót meg teát meg mézes tejet készíteni, én fogom be és öltöztetem a tiltakozó gyerekeket, nekem tart kb. háromszor olyan hosszú ideig a reggeli készülődés (még akkor is, ha büszke vagyok arra, hogy milyen gyorsan és hatékonyan készülök nő létemre), míg ő csak játszik. Természetesen a legtöbbször ezek a reggelek konfliktusba torkollanak.
A gyerekek kiborítanak, Férjet pedig leszúrnám (vagy épp leszúrom), hogy miért nem éppen a fogak mosásával foglalkozik, ahelyett, hogy vonatot szerel a gyerekekkel. (Egyébként sokszor meg is mossa a fogukat. 😉 )
Az utóbbi időben próbálom elsajátítani azt a fajta „zen” megközelítésmódot, hogy kevesebb stresszeléssel hasonló idő alatt végezzek a reggeli teendőkkel. (Ha! Most nagyon okosnak érzem magam!)
Magyarul, ha nem idegeskedem, hanem hagyom a gyerekeket játszani, talán kevesebbet is kell velük harcolni a készülődés közben, és nem érzik azt, hogy robbanáspont közelében leledzik a jó édes anyukájuk. 🙂
Arról nem beszélve, hogy ily módon csodálatos perceknek lehetek a részese itt és most. Nem majd délután vagy hétvégén, hanem igenis hétfő vagy szerda reggel.
Hosszú évek távlatában majd csak mosolygok ezeken a bosszúságokon, és sajnálkozom rajta, hogy nem ragadtam meg minél több alkalmat arra, hogy meglessem Férjet, ahogyan a gyerekekkel játszik (a gyerekek pedig köztudott, hogy milyen cukik tudnak lenni reggel, pizsamában, kócos fejjel, ahogyan lelkesen belemerülnek a földön a játékba, ami számukra abban a pillanatban a világot jelenti…).
Lehet, hogy kb. 10-15 perccel később érünk az oviba, de mi ez a kis késés ahhoz képest, hogy nyugodtan indul a napom? Miért idegesítem magam a percre pontos indulással, mikor abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy nekem nem kell időre odaérnem egy munkahelyre? (Lehet, hogy belém ivódott az iskolába és munkahelyre odaérés frusztrációja a hosszú évek folyamán?! Anno gyerekek nélkül is hasonlóan teltek a reggelek…)
Gretchen Rubin nagyon találóan a sietségnek három fajtáját különbözteti meg. Milyen érdekes, hogy mind igaz rám is!
Az első a mókuskerék-sietség. Ilyenkor az ember képtelen kikapcsolni magát a napi teendők forgatagából, mivel attól tart, hogy soha az életben nem éri utol magát. Éppen ezért ellenőrzöm naponta minimum háromszor az e-maileket (hétvégén is), és írok bejegyzést még olyan napokon is, amikor nyaralunk vagy betegek a gyerekek. (Megjegyzem, hogy ezek a dolgok az egyre kifinomultabb technológiák, pl. okostelefonok révén egyre le is egyszerűsödnek, de ez nem mentség!)
A második a tennivaló-lista-sietség. Ilyenkor az ember úgy érzi, addig nem nyugodhat, amíg nem végzi el a „to do” listáján szereplő összes tételt. (Ami valljuk be, hogy teljességgel lehetetlen!) Ilyenkor túl sok mindent akarunk irreálisan rövid idő alatt véghezvinni, ami ugyancsak rettentően frusztrálttá tehet.
A harmadik pedig a tűzoltás-sietség. Ilyenkor alig tudja magát az ember a felszínen tartani a sürgős tennivalók hullámai között, hogy azok ne csapjanak össze a feje fölött. Ahelyett, hogy a számára igazán fontos dolgokkal foglalkozna. (Ez leginkább intenzíven munkás éveim alatt volt jellemző, hiszen a legtöbb cég sokkal több munkát ad, mint amennyit egy munkavállaló reálisan elvégezhetne.)
Nem, nem azt mondom, hogy lassíts, változtasd meg az életmódod – mert sokunk számára ez nemcsak lehetetlen, hanem nem is áhított cél.
Viszont apró taktikákkal, odafigyeléssel igenis lehet azokra a dolgokra időt szakítani, amik valóban fontosak számunkra (persze mint mindig, itt is vannak kivételek az ember életében, mikor nagyon intenzív időszakokat él meg a munkában vagy magánéletben).
Abba a csapdába azért ne sétálj bele, hogy minden nap azzal áltatod magad (akár már évek óta), hogy pár hónap múlva rendeződik a helyzet. Majd az ünnepek után egyenesbe jutsz. Majd a lakásfelújítás után több időd lesz. Majd ha visszaértél a szabiról, minden munkát bepótolsz, és minden megváltozik. Sokszor áltatom én is magam azzal, hogy nem lesznek reggeltől estig betáblázva a napjaim, és lassítok.
De legyünk őszinték: bekövetkezik ez valaha? Kétlem. Hacsak mi magunk nem változtatunk drasztikusan – vagy mert úgy döntünk, vagy mert arra kényszerülünk (általában sajnos inkább ez utóbbi a jellemző).
Ha azt szeretnéd, hogy ráérj dolgokra, akkor itt az ideje, hogy leszokj a jövő időben fogalmazásról. Itt és most kell időt szakítanod a számodra fontos dolgokra!
Pontosan ezért szeretnék áprilisban kicsit az idő koncepciójával és egy-két olyan taktikával foglalkozni, melyekkel kicsit megszelídíthetjük (vagy legalábbis úgy érezhetjük, hogy megszelídítjük) az időt.
Te is állandó rohanásban vagy? Soha nem éred utol magad? Mindig többet szeretnél véghezvinni, mint amennyire képes vagy?
Fotók forrásai sorrendben: stimulbrain.com, fabulouslybroke.com, homemakerchick.com, blog.grantham.edu, themogulmom.com
Bejegyzéshez felhasznált forrás: Gretchen Rubin – Happier At Home
“Boldog otthon #12: Szelídítsd meg az időt!” - 3 hozzászólás
Hozzászólás a(z) Anya1 bejegyzéshez Válasz megszakítása
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Én is hasonló cipőben járok az időhiánnyal kapcsolatban. Mindig is úgy éreztem, hogy kevés a nap 24 órája, hogy mindent elvégezzek, amit elterveztem. Ilyenkor pedig este lefekvéskor jön a bűntudat és számvetés, hogy ma is mi minden maradt ki, amit reggel még „feltétlenül elintézendőnek” bélyegeztem. Rég tudom, hogy ezen változtatnom kell, mert nem telhet ilyen önmarcangolással minden nap.
Aztán megszületett kisfiunk, és minden megváltozott. Eleinte rendkívül nehéz volt elfogadni és sokszor még mostanában is (4 hónapos), hogy mindent, de mindent a gyerek a határoz meg és semmit nem tudok előre eltervezni (illetve tervezni lehet, de még kevesebb az esély, hogy akár egy kevés is bejön belőle).
Szóval van, hogy az embert az téríti észhez, hogy olyan helyzetbe kerül, amikor kár harcolnia az elemekkel és egyszerűen csak élvezni kell! 🙂
Haha, a gyerekekkel én is sokat edződtem! Főként, mert nagyon tervezős, időbeosztós típus vagyok. Ezért mielőtt Nagymanó megszületett, már egy csomó könyvet elolvastam, hogy majd hogyan csinálom a dolgokat. Hát, sokmindent tanultam a könyvekből, de rengeteg dolog volt, ami nem jött be, és képtelen voltam a kisfiam „óraműként” egy napirendhez szoktatni. Nem mondom, hogy nem volt rendszer, de nekem még ez sem volt elég „behatárolt”, a régi életemhez képest. 🙂 Kismanónál talán már kevésbé voltam rigorózus, de azért még nála is próbáltam a napirendet kialakítani (ezzel azért a saját életemet is megkönnyítve). Ha viszont nem sikerült, akkor volt, hogy legyintettem egyet, ahelyett, hogy magamba roskadtam volna. Mindenesetre vicces még az is, hogy milyen más fogalma van az embernek az időről, amíg nincsenek kisgyerekei. Miután megszületett Nagymanó, nem igazán értettük Férjjel, hogy mi mi a fenével töltöttük az időnket hétvégén és esténként?! Amióta megszületett Kismanó, nem értjük, hogy mi volt a nehéz az egy gyerekben? Na, a kettővel azért sokkal több a tennivaló, és még több a felhalmozódó feladat! De nem baj, ez így jó, ahogy van 😉
Az idő megszelídítése szerintem manapság a legnagyobb kihívás. Nagyon sok mindennel összefügg. Sokaknak rengeteget kell dolgozniuk, hogy egyáltalán szinten tartsák magukat. Mások túlzott megfelelni akarással kűzdenek, és nem tudnak nemet mondani. Persze szeretnénk kis időt szakítani magunkra is.
Kis bíztatásként annyit, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. Ha már „szép” korú vagy, és nem kell vekkerre kelned, akkor nagyon élvezed azokat a reggeleket, amikor felkelsz, és pizsamában azt tervezgeted, hogyan oszd be SAJÁT MAGAD az idődet. (Van úgy, hogy utóbb kiderül, többet dolgoztál, mint anno egy átlagos munkanapon.)